Crossfit Studio

Semmi sem kedv kérdése


Az idei január abban különbözik az eddigiektől, hogy az életmódváltást fontolgatók a legtökéletesebb kifogást kapták ajándékba a korlátozásoknak köszönhetően. Több ezer olyan ember van most magyarországon, aki éppen nagy átalakulásokban lenne, de hát a termek zárva, meg egyébként sem lehet sehova menni. Nem találkozunk senkivel, nem kell bejárni az irodába, a randizás offos, így az örök ‘január 1-től elkezdem’ embereknek nem kell szembesülniük azzal a méretes fostengerrel ami körülveszi őket.


Általánosságban véve a társadalom 95%-nak a lelkiállapota jelenleg leginkább egy összepúpozott trágyadombhoz hasonlít. Napról napra próbáljuk átvészelni az elmúlt évtizedek legnagyobb társadalmi válságát. A majdban élünk, várjuk, hogy történjen valami, hogy maguktól oldódjanak meg a dolgok, hogy valaki csináljon valamit, hogy legyen végre vakcinánk, mert akkor majd jobb lesz. (Nem lesz.)

Az otthonmaradással nem az a baj, hogy nem mehetünk sehova, nem az hogy felborultak a mindennapok, hogy nem tudjuk követni ugyanazokat a rutinokat, amiket előtte követtünk, hanem az hogy magunk elől nincs hova elbújni többé. Nem tudunk a szokásaink mögé rejtőzni, nincsenek kerülőutak, nincs hova kifele figyelni, a párhuzamos valóságok díszletei ledőlnek, a magunk köré pumpált buborékok kipukkannak, amikor a hétköznapok, a társasági élet, a berögzött szokások, és külső ingerek zaját lehúzza a hangmérnök hirtelen minden más felerősödik. Rákényszerülünk arra, hogy befelé nézzünk és ez még a legkiegyensúlyozottabb emberek számára is komoly érzelmi hullámvasút. Ilyenkor basznak ránk a legdurvább felismerések, ezek a hónapok katalizátorként hatnak a neurózisra, a saját magunkkal le nem folytatott párbeszédek hirtelen elkerülhetetlenné válnak, az eddig szőnyeg alá söpört dolgok, személyes és párkapcsolati problémák mind mind beköszönnek egy kávéra.


Rengeteg melóval összeraktam ezt a programot, de megmondom nektek őszintén, hogy annyi kedvem van hozzá, mint amennyi kedvem lenne húsdarálóba lógatni a jánost. Faszomnak sincs hangulata heti 5x lemenni a fűtés nélküli terembe, 3 fokban megcsinálni a kiírt edzéseket, hogy 2-3 alkalommal visszamenjek jitsuzni, megfőzni magamnak, megírni a blogot. Az elmúlt hetekben minden alkalommal mikor edzeni kellett mennem olyan érzés volt, mintha a fogamat húzták volna.


Csakhogy fordítva ülünk a lovon. Rohadtul nem az a kérdés, hogy mihez van meg nincs kedved, hanem az hogy mit akarsz 3 hónap meg 2 év múlva. Ha ezt a kérdést tisztáztad, onnantól kezdve két opció van: nekiállsz dolgozni az ügyön és reméled, hogy a csillagok is együtt állnak vagy tovább csinálod azt, amihez mindig éppen kedved van, úgy hogy közben tisztában vagy vele, hogy nem azt az életet éled, amit élhetnél, hanem azt ami maradt neked.


Ideje a korona kártyát kukázni és elengedni azt, hogy kifogásként használjuk. Sürgősen ki kéne találni, hogy mi lesz ezután és konkrét terveket a gyakorlatban is konkrét lépésekkel elkezdeni megvalósítani, mert így vagy úgy de idővel vége lesz megszorításoknak és aki most nem képes a pöcslóbáláson kívül mást csinálni, találni egy konkrét irányt az a katarktikus felszabadulás utáni bulit követő reggel ott lesz másnaposan maga elé meredve, mint egy marhafasz és annyit tud elmondani az elmúlt másfél évéről, hogy eltelt, csak most már egy jó adag ptsd-vel a puttyonyában. Nem az instagram fotókkal, a farmeroddal meg az autóddal kéne megpróbálni kitűnni, hanem a mögé rakott teljesítményeddel és munkabírásoddal, mert bár a semmire veretni nagyon divatos, csak kurvára szánalmas.