Crossfit Studio

Embrace your shade

A nyugati világban az utóbbi években teret nyert hardcore feminizmussal az a baj, hogy a nők egy olyan magát értelmiséginek valló, urbánus rétege keltette életre, akik burokban élnek. Abban a nyugati civilizáció által létrhehozott burokban, ami elhitette velük, hogy ez a világ egy biztonságos hely, egy safe space amiben elég a Magasztos Eszmék Nagykönyvére hivatkozni, hogy az emberek félreálljanak az útból, és ne jelentsenek fenyegetést, fenyegetést, amit hírből sem ismernek. A tudatos elmét telepakoltuk idealizált eszmékkel, és a társadalom számára nem kívánatos tulajdonságokat, vágyakat, gyengeségeket, ösztönöket meg minden erőnnkel megpróbáljuk elfojtani.

Ez a nagyon szűk, de annál hangosabb réteg mindent a következő hibás alapfeltevésein keresztül értelmez: a nők alapvetően áldozatok, nők nem lehetnek agresszorok LOL és - amiről ebben a bejegyzésben írni fogok - hogy a nőknek nincs szüksége férfiakra, de legalábbis erős, domináns, karakán férfiakra nincs, az agresszióra meg aztán végképp, mert ha puhafaszú buzernyákokat nevelnek belőlünk, akkor nyilván úgy ugrálunk ahogy ők fütyülnek és ha valaki gyenge és jelentéktelen, annak nincsen véleménye, ahhoz nem kell alkalmazkodni, nem kell az együttműködéshez szükséges kompromisszumokért feladni semmit a magunk akaratából és nem is jelent fenyegetést sem egzisztenciális sem egyéb szempontból.


Azt viszont elfelejtik, hogy ez a burok a világnak egy nagyon kicsi szelete és hatalmas hiba lenne azt gondolni, hogy a világ nem tartogat olyan helyzeteket, amikor a dominancia és az agresszió nem a hétköznapi kicsinyes játszmák eszköze, hanem az egyetlen, ami megvédhet valakit a külső fenyegetéssel szemben. Nagyon nagyot tévednek azok, akik azt gondolják, hogy ők nem keveredhetnek önhibájukon kívül olyan helyzetbe, hogy fenyegetőző trógerekkel kelljen szembenézniük, hogy nincsenek olyan senkiházi, gerinctelen, nulla emberek, akik képesek bárkit betámadni, megfenyegetni vagy bántalmazni, legyen szó fizikai vagy lélektani terrorról. Agresszió mindkettő csak míg a női agresszióra jellemzőbb manipuláció és lelki zsarolás csak akkor hatékony fegyver, ha olyasvalakivel szemben alkalmazzák, aki érzelmileg kötődik a nőhöz (pl. szerencsétlen férj), a férfiakra jellemző agresszió veszélyhelyzetekben a külső fenyegetés egyetlen ellenszere. Az agressziónak rengeteg formája van, és itt most nem az öncélú, romboló szándékú, fizikai agresszióról beszélek, hanem a konstruktív, védekező, érdek érvényesítő fajtáról. Arról a típusról, amire elemi szükséged van amikor aládnyúlnak a buliban, amikor alád akar tenni egy rosszindulatú kollégád, rokonod vagy amikor megfenyegetnek téged vagy a környezetedből valakit, aki számodra fontos. Ezek a dolgok percről percre megtörténnek és csak és kizárólag idő kérdése mikor kerülsz te sorra. Gyáva férgek nap, mint nap - akár különösebb indok nélkül - bántalmaznak nőket vagy a náluk gyengébbeket, ők azok akikbe annyi becsület nem szorult, hogy a saját súlycsoportjukkal kezdjenek, akiket még a Szegedi csillagban is csak éjjeli pillangónak használnak, mert még a legkeményebb bűnözők döntő többségébe is szorult annyi betyárbecsület, hogy az ártatlan nők, gyerekek és úgy általánosságban a gyengébb, védtelenebb betámadása az a szint, ahova már nem ereszkednek. Ha valaki mégis, és annak híre megy akkor bizony úgy kirojtozzák a delikvenst sétaidőben, hogy élete végéig pelenkát kell hordania. Az árnyék

Carl Jung szerint a saját "árnyék" az a személyiségünk sötét oldala, minden, ami elfogadhatatlan a társadalom és az egyén személyes értékrendje számára. Minden az irigységtől, a kapzsiságon, a gyűlöleten, az előítéleteinken át az agressziónkig. Ezek jelen vannak mindenkiben, bár szeretjük saját magunk előtt is tagadni, sőt az elfojtásra való hajlamot már a gyereknevelés legelső fázisaiban elkezdjük. Van viszont egy apróbb bökkenő ezzel mégpedig az, hogy minél inkább elfojtjuk az árnyékot, annál sötétebb és erőszakosabb lesz. Nagyon sokan a biztonság illúziójában élnek, ezért aztán a felnövő generációnak a saját "árnyékát" agresszióját csak elfojtani tanították meg, irányítani nem, mondván hogy mindennemű agresszió a biztos kárhozat záloga. A világ azonban nem csak betépett pacifista hippik gyülekezete és a legjámborabb lélek életében is lesznek helyzetek, amikor ki kell állnia magáért, amikor meg kell védenie magát és a környezetét a támadások ellen, mert ha nem áll kőkemény lábakon, ha nincs benne kurázsi, ha nem képes pánikolás helyett hidegvérrel beleállni a szituációkba, ha nem tudja magáról hogy képes elmenni a végsőkig is ha a szükség úgy hozza, kerüljön amibe kerül, akkor az emberek semmibe veszik és minden alkalommal szimplán arrébb lökik és átgyalogolnak rajta. Teljesen mindegy, hogy egy munkahelyi piszlicsáré konfliktusról van szó, vagy egy életveszélyes fenyegetésről, ha nem ismered fel a benned lakozó szörnyet, ha képtelen vagy azt integrálni, képtelen leszel ellenállni az élet támasztotta kihívásoknak. A gyámoltalanság és a védtelenség nem erény, kivéve ha egy vackába reszkető mezei nyúl szeretnél lenni. Az erény az, ha ismered az éned kegyetlen oldalát, de kizárólag akkor és annyira engeded szabadjára, amikor és amennyire a szükség megköveteli. Nincs annál rosszabb, mint amikor valaki zsákmányállatként funkcionál a mindennapokban és minden aprócseprő konfliktustól elmenekül. Illetve van...a naívak akik a saját moralitásukra hivatkozva meggyőződve állítják, hogy milyen dolgokat nem lennének képesek megtenni és milyen határokat nem lépnének át soha. Szép gondolat, csak az ön- és emberismeret totális hiányáról árulkodik, ugyanis aki nem képes elfogadni a tényt, hogy az alkalom szüli a tolvajt, annak nincs alázata a saját személyiségével szemben, és amit nem ismersz fel magadban, amit letagadsz azt nem is vagy képes kontrollálni. Aztán amikor egy nap mégiscsak elkövetsz valami aljasságot, akkor nagy szemekkel pislogsz a világra, hogy: "Nem értem magam, én nem ilyen vagyok" - biztosan hallottátok már néhányszor.

Az agresszióhoz való hozzáállásunk tipikus esete, amikor a szülők letiltják a gyerekeiket a küzdősportokról, azt kántálva, hogy jajj milyen veszélyes hát eltörik a gyereknek az orra, meg a keze. Lemenni boxolni, jitsuzni, bírkózni, mma-zni nem veszélyes, az a veszélyes amikor a dizsiben szájbavágósat játszanak a helyi elemek, a gyerek meg csak pislog, mint hal a szatyorban mert még életében nem kapott egy rendes jobb csapottat. Az a veszélyes, amikor a veszélyhelyzetben lefagysz és képtelen vagy arányosan lereagálni a helyzetet. Azok, akik hétfől hétre önszántukból teszik ki magukat a veszélynek azok pont a saját agressziójukat integrálják, megtanulják megfelelően alkalmazni és fókuszálni, megtanulják hogy két pofon után nem falhoz kell állni, hanem lejjebb tenni az állad és a küzdelemnek addig nincs vége, amíg eszméletednél vagy.

Az állatvilágban gonoszak-e az állatok, a madarak, csimpánzok vagy ragadozók akik megvédik a saját territóriumukat, a saját falkatársaikat, saját magukat az agresszorokkal szemben? Vajon meddig húznák a vadonban az ellenséggel szemben, ha tudvalevő lenne róluk, hogy képtelenek az agresszióra, hogy védtelenek?Éles helyzetben a higgadtság és a szívósság életet menthet, de ha folyton büntetjük a jellemzően férfias személyiségdimenziókat és azok totális elfojtására törekszünk, csak frusztrált, töketlen faszokat csinálunk a férfiakból, akikre aztán tényleg nem lehet számítani ha a helyzet úgy kívánja. A nőknek el kell dönteni, hogy milyen messzire akarnak elmenni a nemi szerepek kiegyenlítésében, de tudomásul kell venni, hogy az élet kasszájánál mindennek meg kell fizetni az árát. Lehet egy érzelmesebb, szelídebb, könnyebben kezelhető férfitípust farigcsálni, ahogy sok házasságban meg is történik kiherélt fajtársainkkal, de akkor ne várjátok el, hogy vészhelyzetben, gombnyomásra előtörjön belőle a tesztoszteron és lezúzza az arcot aki kitépte a kezedből a telefont a buszon. A kettő együtt nem megy.